Részekből az egész,
Összeáll a kép.

Mozaik, kis kövek
Aprók, kis szeletek.

Magánban, csak darab,
De nélküle a kép is az!

Néha kell,
Hogy fájjon,
Hogy mindkét láb a földön álljon

Néha kell,
hogy égjen,
Hogy érezzem, hogy éltem…

Néha kell
A kétség,
Félelem, és a sötétég.

És kell fény is
És szív…
Nem baj, ha vérzik…

Szem, ha lát,
Ha nem
Seb gyógyul, kénytelen.

Érzéssel bántók,
Rémültek,
Farkast kiáltók…

Halott virágok,
Képek,
Eleven színek

Süket csendben
Fájdalmasan
Üvöltő hitek.

Kérdések mind
Feleletlen,
Miket fel sem tettem.

Válaszok
Mik elől
Eddig menekültem.

Megtalálnak most
Mind
Kegyelmet nem kapok

S ha majd mind
Eljöttek
Megtudom ki vagyok.

Szív-éles hazugság szike,
Lelkemen léket vág vele.

Nem akar, el mégsem ereszt.
Megsebez, és kivéreztet.

Vér-kínom boldogság neki.
Béklyóim még nem engedi.

Hogyha már rég nem mozdulok,
Rám borul, hamisan zokog.

Az arcán hazug fájdalom,
Mutatja, véget ért kínom.

Vagyok, mint halott levél, élő ágon.
Másra nem is,
Csak lehullni vágyom.

Szédülten pörögve, sebesen zuhanva.
Nyugalmam nincs,
Csak mélység, és avar van alattam.

Aztán jöhet szél, és felkaphat újra,
Kedvére ragadhat,
Egy új, egy még őrültebb útra.

Aztán, ahogy felkapott, hirtelen elereszt.
S én leszek megint,
Hasonlók közt idegen, ismerős új helyen.

Csak a MOST van!
A lesz, csak lehet.
S, a múlt…
Szépen átszínezve,
A fiókban, porosan hever.

Ma már csak így, színezve látom…
Sok hit, remény, és mennyi
Nagy, és még nagyobb álom.

Ott hevernek, mind-mind egy kupacba.
Csak kihúzom a fiókot, és nézem…
Még nincs erőm, hogy el, hogy rendbe rakjam!

Van, ki sekély
Lélek sekélyebb,
Lélek-tengerén,
Álca-csónakban "evez".
S ha talpa feneket
El is érné,
Mégsem fedné,
A viz lábának újját.
Mégis úgyérzi túljárt,
Mindenki eszén...
Szegény!!!

Felkeltem…

Ő már előrébb járt a reggeli – vagy inkább délelőtti – készülődésben. Húz az ágy, nem tudok, vagy inkább nem akarok kimászni. Tudom, most mi jön, talán ezért…
Kimegyek hozzá a konyhába… Ő ott ül, rajta a fürdőköpeny, és kávézik. Haj csapzott, az éjszakától, smink még nincs rajt, de gyönyörű. ..

Ettől olyan szomorú, ami jön. Tudom… megbeszéltük, de vétettem, és nincs visszaút, kiút, menekülés. Mi lenne, ha elmondanám neki? Mit szólna hozzá?

Félek…

Nem ezt akarom, már nem. Csak őt akarom, és csak az övé lenni. Teljes lényemmel, érezni akarom, hogy hozzá tartozom. Nem barát, és főleg nem egy barátként. A másik felemnek akarom őt, és menthetetlen a vágy, hogy ő is ezt érezze. Érezni akarom, hogy így érez. Elveszteném, ha tudná, szeretem…

Mennyi emlékem van már róla, pedig alig ismerem… A mosolya, a haja illata, ahogy megy, minden mozdulata egy emlék… Amikor rám mosolyog, nekem szól, és hozzám ér… nincs szó, nincs dal, nincs olyan eszköz a birtokomban, amivel kifejezhetném, mit jelentenek nekem ezek a pillanatok.
Nekem mindent, és még többet. Ő nem tudja… vagy tudja, és úgy tesz, mintha nem tudná. néha látom a szemén… és néha azt látom a szemén, ahogy én nézek rá. Bizonytalan, törékeny kapcsolat…

Hosszúnak tűnő ideig, lézengtem a világban. Nem volt hely, ember, akihez kötött volna bármi. Sirattam az elmúltat, és vágytam vissza. Vak voltam, hogy lássam magam körül az embereket, akik épp úgy, mint én keresnek. Nem, nem szerelmet. Valamit, ami hiányzik valamit, ami mégis kell, hogy életünk teljesebb, élhetőbb legyen.

Ma már csak arra emlékszem, hogy mellette is sokszor mentem el… de nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor valami megváltozott… Hogyan, hol kezdődött el? Mi lökött egymás fele minket? Mi volt az a jel? Nem tudom… Azt tudom, most mit érzek, és hogy jó vele lennem, még ha csak órákra, néha percekre is.

Van, hogy hetekig nem látom, ne hallok róla... de mikor találkozunk, látom rajta, örül nekem. Azt hiszem ez a maximum, amit tőle kaphatok. Elfogadom, mert szükségem van rá. Akkor, amikor neki rám, arra, amire én neki, ott ahol, de KELL NEKEM!

folyt köv...

Nos...- tudom, nem túl profi kezdés - tőlem momentán a maximum, ami telik. Kérdezted tőlem min jár az agyam. Min gondolkodom, mikor üveges szemekkel, a végtelen távolba meredek, és az értelem legcsekélyebb szikrája sem gyúl a szememben? Vagy mikor hosszú bús éjszakákon át a messzi fényeket nézem, és abszolút nem látszik, hogy élő ember lennék? Inkább egy szomorú - ámde tehetségtelen! - szobrász, éj leple alatt, orvul ott felejtett felejthető szobrára emlékeztetek. Hát, íme, leírom most azon magas gondolatok egy töredék részét, amik ilyenkor oda - meg vissza is által járják az agyam mind az EGY tekervényét. Mindet nem tudom leírni, bár sejtem, hogy a világ nem kis értéktől esik el ez által. Azt hiszem, hogy a többi bűnöm mellett, amiért a pokol tűzén ropogósra fogok sülni, ez már csak a gyufa lángja, amivel a máglyát alattam meggyújtják. Én meg tudjuk, vagyok annyira nem törődöm, hogy ezzel a lelkiismereti teherrel vígan tudok tovább élni. Tessék, leckék az életből, bölcsességek, és hiábavalóságok... Roppant mód restellem, hogy jelen "művem" - mint a többi! - szintén nem bír mély, magvas üzenettel az utókor (és főleg a jelen kor) számára, de azt hiszem, nem célom már, az érték, legfeljebb némi mérték, és ez itt nem az „önök kérték”

(K....a vicces vagyok nem? ) Vagy inkább nevetséges?
Szóval nem csigázlak tovább, jöjjön maga a MŰ - de valódi, és eredeti tőlem!


...

Tillárom, tillárom, tillárom haj!
Sok a tehén kevés a vaj.
Nem mind arany, ami fénylik.
Egy létra sem ér az égig.

Utak mind véget érnek.
Az „örkké”-hez kevés egy élet.
Szép szavak mind porba hullnak.
Jövőd nincs, és csak volt a múltad.

Ne nézz hátra, csak előre,
Lásd mindig, hogy mit fejelsz le.
Jó műsor nincs tévén.
Ha már bes….z ülj a WC-n!

A sorsod nem fog elkerülni,
Mégsem jó egyhelyben ülni.
A jelen most van, a múlt elmúlt.
A jövőd eljön, ha ki nem nyúlsz!

Az élet csupa boldogság!
Ne hidd el, ha hallasz mást.
Akasztott ember nem beszél,
Csak lengedez, ha fúj a szél.

Néma gyerek, halk szava,
Tudjuk, nem érti az anyja.
Kopasz ember fésűje,
Nem kopik el az sose.

Pár bölcsesség szép csokorban,
Értelme nincs, csak úgy itt van.
Olvasd el, ha nyúz az élet….
ÉS MOSOLYOGJ szépen kérlek!

...

Nem olvasok,
Nem írok,
Nem nevetek,
Nem sírok.

Nem hallgatok,
Nem beszélek,
Nem haltam meg,
Nem is élek.

...

Tényleg?

Komolyan ennyire rossz volt minden?

Nos.. Most megérett bennem az elhatározás. Valahol el kell kezdeni...
Formázom mindkét winchestert, az összes DVD-t a szemétbe dobom és végül, kikapcsolom a számítógépet.
Azt hiszem ezt kell tennem.
Nem is fogom bekapcsolni, amíg nem látom értelmét.
Nem tudom az mikor lesz, az is lehet, hogy sosem.
Addig biztosan nem, amíg nem lesz miért.

Tudom, biztos van aki azt hiszi, hogy erre úgysem vagyok képes…
Sok mindenre képes vagyok, ha egyszer elég erős a motiváció, hogy megtegyem.

Most elég erős!

Sajnálom…